SGB

Mystic - A vándor naplója

S Te?Hogy kerültél ide?
Végig gondoltam, mit is mondhatnék. Ezernyi kép tódult elő megint. Sóhajtottam, és
mesélni kezdtem.
– Én mindig is itt éltem, ezen a szigeten. A családom történetét ismered már. A szigeten a
pap fedezte fel bennem a varázserőt, és rávette a szüleimet, hogy küldjenek el a mágus iskolába. A
falunkban mindenki félte a varázslás tudományát, hát a szüleim is nehezen egyeztek bele, hogy
elengedjenek. Tíz éves lehettem, mikor megkezdtem a tanulást. Egy teljesen új, szinte álomszerű
korszak kezdődött. Az első varázslatok olyan messzinek tűnnek néha, mégis szinte érzem a félelmet
a komor tanár előtt. Aztán repültek az évek. Tíz év elszaladt, barátokkal, kemény edzésekkel, és
tanulással… Végül sikeresen le is vizsgáztam, azt mondták, mágus vagyok, és eljött a perc, amiről
annyit álmodtam. Hazatértem, hogy újra útnak indulhassak. Félt tőlem mindenki, a családom, a
falu. Végül eljutottam ide, a hegyre fel. Aztán pedig alig pár perc múlva, a barlangban voltam.
Majdnem meghaltam, és végül visszatértem ide. Engem inkább a folytatás érdekel…
Néztem a délutáni napot, ahogy átragyogott egy felhőn. Csendben fújt a szél, felkapta a
gondolatokat, eljátszott velük, megforgatta a fák lombjai között, fenyőillatot lopott közéjük,
játékosan magasba emelte, majd mint tollpihét dobta le, újra felkapta, felhők között ezüst esőben
megmártotta. Elégedetten kuncogva szaladt, szerteszét szórta őket az erdőben, az erdő zúgva
köszönte, majd elnyelte, minden lomb, kéreg s gyökér kíváncsian tapogatta. Lehullottak, régi
leveleken elpihentek, melléjük feküdt a szél is, elcsitulva hallgatott a táj, rágódva a régmúlton.
Pedig milyen fölösleges is volt már az…! Ali szakította meg a csendet.
– Útnak indulni? Hova mennél? – Egy pillanatra elpirultam.
– Oh, rengeteget álmodoztam a szobámban, hogy majd bejárom a világot, s igazi hős
leszek… Meg akarom keresni a Mágusok Völgyét! – Ali elmosolyodott.
– Ahogy elnézem az eseményeket, nem ez lesz éppen a sorsunk, legalábbis a közeljövőben.
Hallgattunk, néztük az eget. Halk lépteket hallottam, és felbukkant Fornicius. A Lovag felé
néztem, de nem mozdult, rezzenéstelen szemmel nézte a lassan úszó felhőket. Gilha a lábamon
hevert, ő is átérezte az estét talán, vagy csak furcsállotta a csöndet, nem tudom, de hallgatott,
némám feküdt. Az öreg mágus kérdőn nézett felénk, én megrántottam a vállam. Halkan mormolt
valamit, és a tűz megint megrakta magát, szinte lábujjhegyen, lángra is lobbant, alig pár pillanat
alatt. Teltek a percek, órákká híztak, a nap az égen lassan ballagott. Egyre nagyobbá nőttek az
árnyak, beesteledett. Gondolatban megint messze szálltam, de most csak üres, várakozó sötétség
fogadott, se kép, se hang, Csend, oly békés némaság, mint kinn a valóságban. Aztán meghallottam
Alugnor mély hangját.
– Mond, Fornicius, mi lesz a feladatunk? – Az öreg mágus mélyet sóhajtott, majd megszólalt...........

Regény részlet