Lelépett a vonat lépcsőjéről. Megállt, szeme csodálkozva derítette fel a sosem látott tájat. Lába alatt a lassan hűlő beton, s feje fölött az ég ismerős volt, de valahogy mégis. Nem a megszokottan egyhangú, hanem valami más illatú, más hangulatú. Igaz, csak egy picit, de szíve mégis a torkában dörömbölt. Hetek óta erre vágyott, ezekre a percekre, hogy elinduljon, hogy végre itt legyen. Hogy végre ő is itt legyen. Előtte magasodott az állomás épülete, s mögötte talán egy új élet. Vagy legalább egy álomszép nap, esetleg kettő. Talán nem több, de ennyi is elég egy élethez... De csak állt, mögötte nyugaton álmosan ásított a nap, és lassan, élvetegen egyre mélyebbre merült. Élvezte a percek fájdalmas lassúságát, s talán forró szívében féltette, legalábbis valahol mélyen, az álom édes illatát a földről. A fiú csak állt, merengve, nézett keletre, igaz, az állomás szürke betonja elfogta a képet, de szíve érezte, arra kell menni. Aztán erőt vett magán, szíve szerelmes, mély kábulatán. Elindult, lábát nehezen emelve, mintha a föld sírt volna érte, hogy elhagyja. Újra előhömpölygött a félelem mély ködje - és elborította elméjét. Tétova mozdulattal megpróbálta letörölni szemem elől a zavaró valamit, aztán csak legyintett, és elmerült emlékeiben. Felvillant előtte az elmúlt két hét minden álma, minden reménye, látta magát, s látta őt is, ezerféleképpen, mindig máshogy, futva, rohanva, tétován elfordulva. Néha lelke meg-megremegett, ahogy egy fájó, vagy épp gyönyörszép emlék jutott eszébe. Közben lábai öntudatlan vitték előre, talán egy másik szív szava mutatta az utat a messze ismeretlenbe.... Egy csendes, fákkal szegélyezett utcában állt. Talán csak most érkezett, vagy évek teltek el? Érezte a ránehezedő idő súlyát, mely eddig légiesen könnyű volt, sosem létezett. Körbenézett. Nyugatra a nap még bőkezűen szórta rozsda-szín fényét a világra. Csodálkozva nézett körbe ismét. Házak, fák s megint házak. Vajon hol, s merre várják? Elindult, tétován, elveszve az ismeretlenbe. Nézte, kicsit félve, ahogy lassan fogynak a számok, elszaladnak velük a percek. Már csak húsz, de pár lépés és nem több tizenötnél.... Minden lépésnél megremegett a lába, nagyot nyelt, sóhajtott, majd félve lépett tovább. Zenélt körötte a szél, halkan zúgtak a fák, sosem-halott szépen, fenségesen zengték egy új élet dalát.... Aztán csak egy számot látott. Amit eddig keresett. Szeme elé újra beúszott a fehér felhő, elnyelte a fákat, a szelet, a lenyugvó napot. Csak őt látta, ahogy áll a kapuban, szótlanul, álomszépen. Szólni akart, fejében örvénylettek a gondolatok. A lány szemében nézett, és érezte, eltűnik körüle minden. Nem érezte az időt, nem érezte a teret. Csak a lány szívét hallgatta, ahogy lelassult, majd szótlanul megállt köröttük a táj, az idő. Csendben álltak, csodálkozón, hallgatták egymás ki nem mondott szavait, a másik halk gondolatait. Egy szót sem szóltak még, de összefonódott ujjaik mindent elmondtak, sőt még többet is, amit bármely emberi szó adhatott, mondhatott volna, s azon túl is, az egész életet. Téged láttalak, téged vártalak minden álmomban, súgták hangtalanul, s a két szív egyszerre dobbant, két ajak egymásra forrt. De a nap csak mosolygott, mint mindannyiszor, majd ásított, lágyan elpihent valahol messze távol.